Arcok dr. W. optikáján keresztül

A félhomályos teremben a falakon különös ragyogásban vagy két tucat portré, a keret, a színvilág, a textúra, a félprofil-beállítás alapján hű folytatásai az előtérben kiállított híres Giorgione-festménynek, melynek címe Col Tempo, azaz Idővel. Szemző Tibor idő-zenéjét hallgatva egyszercsak tudatosul: a kép, amit nézek, megmozdul, az arc mérhetetlenül lassan felém fordul, tekintetünk találkozik. És ugyanígy tesz valamennyi: a jobbra fordított tekintetek lassan rám szegeződnek.

A képeken szereplők zömmel férfiak, egyesek csupasz vállakkal, mások katonai zubbonyban, esetleg civil ruhában.

A képek alatt réztáblácskák, de felirat csak a legelsőn: W.

Forgács Péter "Col Tempo" A W. projekt című, eredetileg a 2009-es Velencei Biennálé magyar pavilonjában kiállított totális múzeumi installációjának első termében vagyunk. A filmdokumentumok újraértelmezésével dolgozó alkotó művének nyersanyaga ezúttal egy, a maga nemében egyedülálló, hátborzongató lelet, amit a bécsi Természetrajzi Múzeum raktárában 1998-ban fedeztek fel: a dr. Josef Wastl náci antropológus vezette fajelméleti indíttatású kutatások hatalmas anyaga. Szovjet, francia és lengyel hadifoglyokról, deportált zsidókról, osztrák civilekről és katonákról készült filmek, sztereofotók, gipszmaszkok.

A többórányi filmanyag jelentős része emberi arcok tömegéről rögzített, egyenként mindössze pármásodperces vágás, egy jobbról szembe, majd balra fordított tekintet.

A következő teremben egy, az egész falat beborító videómozaik, itt már eredeti sebességgel futnak az említett képsorok. Akinek a képeken szereplők közül letelt a maga pár másodperce, eltűnik, a mozaikdarab azonban nem marad üresen, máris helyébe lép a következő arc. Mint a sors, dolgozik a randomizáló program.



Az installációs labirintusban továbbhaladva a forrásul szolgáló anyag keletkezésének egyre több részletére derül fény.
A tudományos alapossággal végzett antropológiai vizsgálatok, a mérések, a színskálaként használt üvegszemek és hajminták, a vizsgált személyekről vett gipszmaszkok egy regényrészletből már ismerősek voltak.

Nádas Péter Párhuzamos történetek című grandiózus szövegfolyama elvisz bennünket a német-cseh határ közelében lévő Marienberg-Wolkenstein-Annaberg háromszögbe, a III. Birodalom nagyszabású fajbiológiai kutatásainak egyik helyszínére. Egy fiúinternátusba. A vizsgálatoknak alávetett, számukra ismeretlen szempontok szerint összeválogatott kamaszokat hideg szakemberek hideg fémeszközökkel méricskélik, testrészeikről gipszlenyomatokat, öntvényeket készítenek, szemük színét, mintázatát a százhatvan darabos, nagy becsben őrzött, akkurátusan katalogizált üvegszem-gyűjtemény darabjaival vetik össze.

Az állandó méricskélés következtében a közösség tagjai magukat és egymást is méregetni kezdik. "Miben különböznek ennyire a többiektől ... olyan lett közöttük a hangulat, oly nyomasztó és baljós, hogy nem is tudták egymásnak megbocsátani."



Találkozni a másik ember tekintetével, valami érdekeset, vonzót, ismerőst, taszítót, közömböset felfedezni benne, megérteni, megérezni valamit a szótlan ábrázat mögötti személyiségből. Talán leginkább ez a portré misztériuma.



Megfoghatatlan, mi is indítja el a másik iránti érdeklődést, miket is firtat a lélek, mi alapján születik egy benyomás. Talán leginkább ez az emberi kontaktus misztériuma.
Mindez azonban véget ér ott, ahol W. próbál aljas és körmönfont tudományt kreálni az emberi arcok különbözőségből.


Sándor Zsolt




Forgács Péter "Col Tempo" A W. projekt
a velenceihez biennáléhoz hasonló kialakításban
az Ernst Múzeumban.


eredeti megjelenés:
http://elitmed.hu

fotók: Sándor Zsolt

Irtózás az ürességtől / A téma az utcán hever

A megszokott útvonalon hazafelé váratlan látvány tárult elém: a járdán egymástól lépésnyi távolságban női cipők sorakoztak, ahogy a sötétben meg tudtam állapítani, valószínűleg lomtalanításon gyűjtögetett vagy kukából guberált darabok, groteszk módon össze nem illő fazonúak, méretűek. Négy pár. Nyolc lépés kimerevítve.

A „menetirány” szerinti elsők előtt tégladarabbal húzott vonal, néhány ákombákom betűvel egy szó: „start”. Vajon mi lehetett a szándék? Spontán rögtönzés? Vicc? A hajléktalanokat gyakran jellemző érzelmesség, figyelem- és szeretetéhség, ami karácsony közeledtével még sokkal nagyobb hőfokon nyilvánul meg? Mű az örökkévalóságnak? Ez utóbbi aligha: a forgalmas környék garancia volt arra, hogy az ismeretlen művész alkotása másnapra eltűnjön.

Magam derültem is, töprengtem is rajta.

Első asszociációként Can Togay és Pauer Gyula alkotása jutott eszembe, a Duna-parton üresen hagyott cipők. Meg a merénylő Gavrilo Princip aszfaltba örökített lábnyomai Szarajevóban, a Miljacka-híd tövében. Milyen érdekes, még ha nagyon más-más módon is, de e két mementóban közös a folyópart, a háború, az erőszak és a halál!

Mi az viszont, ami mindhármat összekapcsolja?

Egyrészt a helyszín: a közterület, a város, az utca.

És a hiány, az űr.

A talán legszikárabb meghatározás alapján a szobrászat a térrel kapcsolatos, betölti, érzékelhetővé teszi azt. Az antik felfogás szerint a természet nem tűr üres helyet, a horror vacui - az irtózás az ürességtől - sokáig a művészet számára is érvényes parancsot jelentett, a teljes rendelkezésre álló felület, tér kitöltésének parancsát. A modern művészet megannyi klasszikus szabállyal együtt ezen is túllépett, de hogy a természet mellett a művészet is jól ráérzett valamire, bizonyítani látszik a hatás: a szándékosan meghagyott üresség nyugtalanító, különös érzéseket elindító.

Na persze, pontosan erre a hatásra találtak rá a 20. századi kísérletezők – említhetjük Malevics fehér alapon fehér, fekete alapon fekete szuprematista műveit, Magritte emberré öltöztetett semmijeit, de ez a hatás elérhet egy lebontott ház helyén tátongó foghíj láttán, vagy egy elvesztett hozzátartozó szobájába lépve.

A ledobott ruhadarab, az árválkodó cipő értelmetlen a hozzá tartozó test nélkül.
Más megközelítésben az akt ellentéte. Ami a mezítelen testről hiányzik.
Kettős csavar: valami behatol az ürességbe, de benne a hiány „testesül meg”.
És ez a kettős csavar lehetett az üres cipők „művészete”: megszokott teremet megváltoztatta, a „valami” megjelent a „semmiben”, de a hiányt is megteremtette: a térre, időre fittyet hányó paradox, mozdulatlan animáció szellemalakjáét.

A bizarr köztéri installáció részét képező „start” szócska talán már csak az ötlet dilettáns túlhajtása volt, de ha már odaírták, a kurta-furcsa végéhez nekem odakívánkozott a dalszöveg: „úgy látszik, ment egy darabig és idáig elért”*.

És ha a Széna téren látottakat megörökíteni nem is sikerült, szeretnék idézni egy képet, amit pár évvel ezelőtt fotóztam, s ami teljes összhangban áll a fentiekkel. Megkockáztatom, hogy itt már szó sincs direkt szájbarágásról, ennél tisztább művészettel sokszor még nem találkoztam.

Sándor Zsolt  

*"Íme itt a zöld: egy lepedőnyi Föld 

A fölénk kifeszült kék: egy takarónyi Ég 

Az itt fekvőnek, aki úgy látszik. 

Ment egy darabig és idáig elért" 

(Kispál és a borz)

eredeti megjelenés: 

http://elitmed.hu